Bakancslistás álmom volt eljutni Souchax-ba, a Peugeot múzeumba. Már több helyen olvastam róla, és nagyon meg akartam nézni. Tudom, tudom, szar francia, meg franciát sosem veszünk, franciázni csak átvitt értelembe kellemes, ismerem az összes ilyen együgyű, szűklátókörű, előítéletet. Sosem hittem abban, hogy gyártó nemzet szerint lehetne megítélni vagy rangsorolni az autókat. Na jó, az angol kocsikban tényleg nem nagyon bízom én sem, de azért elismerem, hogy az autózás fontos mérföldkövei jöttek a szigetről. De akkor, hogy honnan ez a Peugeot iránti rajongás? Még gyerekkoromba vezethető vissza, ugyanis rengeteg km-t töltöttem különböző Peugeot-k hátsó ülésén. Édesapámnak 4 db is volt belőlük, édesanyámnak pedig most is van egy 206-osa.
Jó pár családi nyaralást tudtunk le úgy, hogy én a hátsó ülésen aludtam takaróval, párnával, míg fater lenyomta az utat éjszaka pl. Saint-Tropez-ig, vagy a horvát tengerpartig. Volt, hogy megálltunk egy kamionos pihenőben, fater kitette a polyfoamot a kocsi mellé a járdára, és ott aludt egy órát. Eközben meg én voltam az őrszem, az elhúzott tetőablakon kidugva a fejemet figyeltem, hogy nem ólálkodik-e valaki körülöttünk.
Az első Peugeot egy 309-es volt, amit állítólag meg is sirattam mikor eladtuk, igaz akkor még csak 4 éves voltam.
Ezt egy 190-es Merci követte, ami után jöttek sorban a Peugeot-k: 405-ös, gyönyörű piros színben, ráadásul a faceliftelt változat, aminek a csomagtartó ajtaján már nem volt a fekete műanyag.
Ez után jött egy 306-os limuzin, szintén piros színben, majd a kedvencem, egy 406-os facelift utáni (olyan, mint a Taxi 2-ben volt) csak a jellegzetes metál zöld alma színben. Természetesen mindegyik Peugeot dízel volt, és a 309-est leszámítva turbós is. A 406-os pedig már HDI volt 110 lőerővel.
Aztán jött anyukámnak a 206-os, szintén dízel, a jó kis 1.4 HDI-vel. Szóval van bennem peugeot-os km bőven, még úgy is, hogy a nagyját csak utasként töltöttem, bár a 206-osba cirka 70-80 ezer km-t én tettem bele a 200-ból. Magamnak sem tudnám megmagyarázni észérvekkel, hogy miért szeretem a Peugeot-kat…bár tény, hogy a dízel motorjaik mindig a kategória legjobbjai közzé tartoztak. Emellett, mikor elkezdtem nézni a Forma1-et még versenyeztek a Prost Peugeot-k, hát nem mondom, hogy túl nagy sikerrel, de nekem nyilván nekik kellett szurkolnom.
Na és persze a Taxi filmek. Vagyis inkább az első, az eredeti, meg még a második. Nyilván láttam mindet, de ez a két nagy kedvenc. ’98-ban, mikor kijött az eredeti film még a 306-osunk volt, de a szomszédban lakó Kovács Peti haverom tudta, hogy szeretem a Peugeot-kat, így miután ő látta a filmet, rögtön szólt is, hogy ezt nekem is meg kéne néznem, már csak a kocsik miatt is, meg azért is, mert nagyon jó dumák vannak benne. Aztán valahogy úgy hozta a sors, hogy mire megnéztem a filmet az eredeti 406-ossal, nekünk már a faceliftelt 406-osunk volt. Hogy ez, hogy lehetséges? Nem moziban láttam ’99-ben, és faterom elsőként rendelte meg az új 406-ost látatlanban lényegében. Nekem járt akkoriban az Autó-Motor című újság, amiben volt egy cikk az érkező, megújult középkategóriás Peugeot-ról, és volt egy keretes írás az új HDI motorról is, ami benne lesz. Ezt olvastuk apukámmal, és amint lehetett, meg is rendelte a zöld 406-ost Symbole felszereltséggel, és az új, 110 le-s HDI motorral. Gyerekként imádtam a plüss kárpitját, a széles hátsó ülését, a rolót a hátsó szélvédőn, amit mindig én húzhattam fel. A kis bajuszkapcsolóval szabályozható Clarion hifijét, ami amúgy jobb megoldás az azóta szinte minden PSA termékben feltűnő bumszli vezérlőnél. Volt benne ülésfűtés, valamint esőérzékelős ablaktörlő. Egy igazi utazó autó volt, imádtam benne minden km-t. Még ma is elfogadnék egy ilyet!
Szóval ebből a 406-osból egész más világ volt a Taxi film. Imádtam. Ötödikes voltam az általánosban, mikor megvettem VHS kazettán, és azon a nyáron minden nap megnéztem. Kívülről tudtam a filmet. ("Mi ez a két gokart? Csak nem Mercedes? Az anyja! Már verdákat is gyártanak?") Egyik osztálytársammal, Béke Petivel, minden nap egymásnak idézgettünk belőle. Mondanom sem kell, hogy az a rész, ahol Marion Cotillard meztelenül kiugrik az ágyból is meghatározó élmény volt annyi idősen :)
De térjünk vissza a múzeumra. Igazából rosszul jött ki, hogy bár tudtam róla, de nem volt bennem tiszta, hogy ez a Souchax hol is van a térképen pontosan. Aztán már itthon voltam, amikor megtudtam, hogy Bühlhöz, ahol több, mint egy évet éltem előtte, csak 200 km-re van, na akkor erősen a homlokomra csaptam, hogy hogy lehettem ennyire bamba. Aztán mondtam fateromnak, hogy csak el kéne menni ebbe a múzeumba, onnantól kezdve ő is mindig kérdezte, mikor céges útra mentem vissza Bühlbe, hogy bele fog-e férni a hivatalos programba kiugrani megnézni. Sajnos még életében ez nem jött össze, pedig kíváncsi lett volna rá nagyon. Viszont most február végén úgy alakult, hogy kocsival kellett kimennem egyedül, és az odaút napján már dolgozni úgy sem lett volna idő, így inkább elindultam kicsit korábban, hogy akkor most bizony megnézem a múzeumot. A nyitvatartása nem nagyon kedvez annak, hogy Budapestről leruccanjunk megnézni. 10-18-ig van nyitva és Pestről több, mint 1200 km. Szóval hajnal 4-kor már az M1-en távolodtam a fővárostól, aztán egy gyors matricavétel után, Hegyeshalom előtt, már repesztettem is tovább. Egy jó kis Skoda Octavia kombit kaptam, 1.4 TSI 150 le-vel, igazi területi képviselő lehettem, szerencsére viszont nem fehér volt. Majd erről a Skodáról is lesz még itt a blogomon szó. Szóval Bühlig csak Passaunál álltam meg, azért mert tankolni kellett, mert bár az Octavia nagyon jól fogyasztott, de a tankja meglehetősen kicsi, 42 l körül van. Meg amúgy is a Passau előtti 200 km-en már mantráztam magamnak, hogy nem kell pisilni, nem kell pisilni, de igazából már nagyon kikívánkozott belőlem a hajnal óta elfogyasztott kóla meg szendvicsek. Szóval ezt letudva húztam tovább Bühlig, ahol egy újabb wc szünet után már csak 200 km volt hátra. A német francia határon átmenve az út elvisz egy PSA gyár mellett, ami ki is van táblázva, de a múzeumról sehol semmi nem volt látható. Már kezdtem aggódni, ahogy a telóm már kevesebb, mint 30 km-t mutatott a célig, és még sehol semmi jele nem volt annak, hogy jó helyen járok, egyedül a sűrűn felbukkanó autószállító trélerek, tele új Peugeot-val. Végül Souchax-ban megjelent az első tábla a múzeumról, akkor nyugodtam meg.
A következő részben már valóban a múzeumról magáról lesz szó ígérem, és arról, hogy miért volt kissé csalódás nekem.
